Gondolatok, érzelmek és a kvantummező

Az utóbbi években egyre népszerűbbé váltak azok az elméletek, amelyek az emberi tudatot és érzelmeket a kvantummezővel hozzák kapcsolatba. Ezek az elképzelések – amelyeket olyan szerzők képviselnek, mint Dr. Joe Dispenza, Gregg Braden, vagy a hasonló new age/ezoterikus gondolkodók – azt sugallják, hogy a tudat mezője valamiképp összefonódik a fizikai valóság alapjaival, és az érzelmeink energiája közvetlen hatást gyakorol a kvantumszintű folyamatokra, ezáltal a tapasztalt valóságunkra.

Gregg Braden például így fogalmaz The Divine Matrix című művében: „Testünk az érzelmeken és a hiteinken keresztül kommunikál a kvantummezővel.”. Vagyis szerinte az érzés egyfajta nyelv, mellyel az univerzum “mezejéhez” szólunk, és amely visszahat ránk. E gondolatkörhöz tartozik az is, hogy a szándékaink és hitrendszereink (amelyek erős érzelmekkel párosulnak) képesek információt küldeni ebbe a kvantum-mezőbe, amely a lehetőségek tárházaként fogható fel. Ha megfelelő módon hangoljuk össze a tudatunkat (gondolatainkat) az érzelmi állapotunkkal, akkor új valóságokat teremthetünk – állítják ezek az elméletek.

Dr. Joe Dispenza kvantum-szemléletű megközelítése kifejezetten hangsúlyozza a gondolat és érzelem egységét. Azt mondja, hogy a gondolataink hordozzák az elektromos töltést, az érzelmeink pedig a mágneses töltést a kvantummezőben. Amikor egy világos szándékú gondolatot erős, emelkedett érzelemmel párosítunk, a kettő együtt egy koherens létállapotot hoz létre – azaz összehangolt elektromágneses hullámjelet bocsátunk ki. Ez a kombinált jel egyedi elektromágneses szignált generál, mely hatást gyakorol a világunk összes elemére. Dispenza leírása szerint minden lehetséges jövőbeni esemény, tapasztalat mint potenciális elektromágneses mintázat létezik a kvantummezőben, és mi abból azt vonzzuk magunkhoz, amilyen jelet kibocsátunk magunkból. Más szavakkal: amit kisugárzunk magunkból, azt vonzzuk be. Ha folyton félelem és önbizalomhiány rezgését közvetítjük (mert gondolataink és érzelmeink ebben a negatív állapotban ragadtak), akkor olyan valószínűségi mezőkhöz kapcsolódunk, amelyek újra és újra hasonló kellemetlen élményeket eredményeznek. Ha viszont tudatosan megváltoztatjuk a létállapotunkat – pozitív, szeretetteljes érzelmeket gerjesztünk magunkban, párosítva egy világos szándékkal –, akkor egy teljesen más elektromágneses hullámjelet kezdünk sugározni, amely a kvantumtér egy kedvezőbb potenciális lehetőségével fog interferálni.

Érdekes módon Dispenza utal rá, hogy itt valóban a fizikai hullámjelenségek törvényei érvényesülnek: az összehangolt (koherens) hullámok felerősítik egymást, míg a zavart, incoherens hullámok kiolthatják egymást. Ezért kulcsfontosságú a szív és az agy koherenciája – amikor a szív által kibocsátott érzelmi hullámok és az agy elektromos hullámai ritmusban együttműködnek, összehangolódnak. Ilyen állapotban az emberi szervezet egy erőteljes, tiszta jeladóvá válhat a kvantummezőben. Dispenza szerint ha szenvedéllyel áthatott pozitív érzelmet (pl. hála, szeretet) kapcsolunk egy fókuszált gondolathoz (pl. “sikeres vagyok az új munkámban”), akkor ez az erős elektromágneses hullámjel már képes “bevonzani” azt a külső valóságot, ami megfelel a kívánt célnak. Ezek az elképzelések egybecsengenek a vonzás törvénye néven ismert koncepcióval, de kvantumfizikai terminusokkal magyarázzák: a kvantummező végtelen lehetőségei közül a kibocsátott hullámunkkal rezonáló valóság manifesztálódik számunkra.

Fontos kiemelni, hogy ez a nézőpont jelenleg nem része a mainstream tudománynak – sok tudós szkeptikus azzal kapcsolatban, hogy a makroszkopikus emberi érzelmek képesek lennének közvetlenül hatni a kvantum szintű folyamatokra. Ugyanakkor a határterületi kutatások és elméletek – a tudatfizikától a transzperszonális pszichológiáig – egyre bátrabban vizsgálják ezt az összefüggést. Már a múlt század közepén felmerült, hogy a kvantumjelenségek és az emberi tudat között lehet valamilyen rejtett kapcsolat. Carl Jung pszichológus és Wolfgang Pauli Nobel-díjas fizikus híres párbeszédet folytattak a szinkronicitás jelenségéről – Jung úgy vélte, léteznek okaival nem magyarázható egybeesések, amelyek a kollektív tudattalan és az anyagi világ közti mély kapcsolatra utalnak. Pauli és Jung együtt gondolkodtak azon, hogyan férhet meg a pszichében a racionális és irracionális, és Pauli nyitott volt arra, hogy a kvantumfizika véletlenszerűsége és a lélektani jelenségek között párhuzamokat keressenek.

Egyes modern gondolkodók ennél is tovább mennek: Véletlen lenne-e, hogy a kvantumszinten zajló láthatatlan folyamatok néha váratlan, megmagyarázhatatlan eseményekhez vezetnek a mi tapasztalati szintünkön? – kérdezi például Dr. Héjjas István fizikuskutató. Felveti, hogy az anyagi világ mélyén, a kvantumok szintjén forrongó hatalmas energiájú folyamatok időnként begyűrűzhetnek a makrovilágba, és ha így van, akkor a kvantumfizikai szint talán hasonló szerepet tölt be a fizikai valóságban, mint a tudattalan az emberi viselkedésben. Ez egy izgalmas analógia: ahogy az egyén tudattalan érzelmei és vágyai rejtetten, de erőteljesen befolyásolják viselkedését, úgy a kvantumszintű jelenségek is “láthatatlanul” alakíthatják a valóságot. Felmerül az is, hogy a tudat és anyag kapcsolata talán a kvantummechanika nonlokális (térben nem helyhez kötött) összefonódásán keresztül valósul meg. Az ún. kvantumtudat elméletek (például Roger Penrose és Stuart Hameroff hipotézise) szerint a tudat kvantumfolyamatokkal működhet az agy neuronjain belül, de ezek az elméletek még nem bizonyítottak, csak kísérleti stádiumban vannak. Mindazonáltal tapasztalati szinten is találunk utalásokat arra, hogy a hit és érzelem hat a “valóságra”: a placebo-hatás, a pszichoszomatikus gyógyulások vagy a tömeges meditációk során tapasztalt jelenségek (pl. a bűnözési statisztikák ideiglenes csökkenése egy városban csoportos meditáció idején) mind arra engednek következtetni, hogy a tudati (érzelmi) szándék képes bizonyos hatást gyakorolni a környezetre. Vannak kísérletek (pl. a Globális Tudat Projekt) is, amelyek megpróbálják mérni, hogy világesemények kollektív érzelmi reakciói összefüggést mutatnak-e véletlenszám-generátorok kimeneteivel – néhány statisztikai anomália valóban arra utal, mintha egy nagy emberi tömeg együttes érzelmi fókusza minimálisan, de kimutathatóan befolyásolna fizikai rendszereket. Egyes szerzők (pl. Colin Wilson nyomán) úgy vélik, hogy az emberi tudat, gondolkodás, hit jelentősen befolyásolhatja a mindennapi élet történéseit, részben kvantumszintű kölcsönhatások révén. Mindez azonban a tudomány és spiritualitás határterülete, ahol a feltételezéseket még szilárdabb bizonyítékokkal kell alátámasztani.

Metaforikus és pszichológiai hullámok

Az érzelmek hullámtermészetét nem csak fizikai értelemben vizsgálhatjuk, hanem metaforikusan és pszichológiailag is. Már korábban említettük, hogy gyakori az érzelmeket hullámokhoz hasonlítani – hiszen ténylegesen olyan élmény, mintha az érzések felkorbácsolódnának és lecsillapodnának bennünk. A pszichológia felismerte, hogy ha megtanuljuk “meglovagolni” ezeket a hullámokat, akkor könnyebben küzdhetünk meg az érzelmi viharokkal. A dialektikus viselkedésterápia (DBT) egyik alapelve az, hogy az érzelmek természetes lefolyásúak: “minden érzelemnek van eleje, közepe és vége”. Még ha az adott pillanatban nagyon intenzívnek is érezzük, nem fog örökké tartani. Ezt a hullámmetaforát használva tanítják, hogy amikor jön egy erős érzelem (mondjuk egy düh vagy egy szomorúság hullám), próbáljuk meg tudatosan és jelenléttel végigkísérni: vegyük észre, nevezzük meg (pl. “Most dühöt érzek”), majd figyeljük meg önmagunkban, hogyan erősödik fel az érzés, éri el a csúcsát, és kezd aztán csillapodni. Ha nem menekülünk el (például kábítószerhez vagy egyéb impulzív megoldáshoz nyúlva), hanem “ültünkben kivárjuk” a hullám lefutását, akkor megtapasztalhatjuk, hogy még a legfájdalmasabb érzések is enyhülnek egy idő után. Ez a hozzáállás segít érzelmi rugalmasságot kiépíteni – mintegy “szörfösként” megtanulunk balanszírozni a belső hullámokon anélkül, hogy azok elsodornának. Az érzelmi hullám metaforája tehát a mentális egészség terén is fontos eszköz: egyrészt elfogadásra tanít (hogy a hullám természetszerűleg jön és megy), másrészt elengedésre (hagyjuk továbbhaladni, nem kapaszkodunk a negatív állapotba).

Érdekes mellékszál, hogy a human design vagy asztrológia jellegű ezoterikus rendszerekben is beszélnek érzelmi hullámokról: bizonyos típusú embereket érzelmi “hullámzással” jellemeznek, akiknél az érzések periodikusan ingadoznak magas és alacsony pontok között, sokszor konkrét kiváltó ok nélkül. E rendszerek követői számára az önismeret része lehet az, hogy felismerjék: “most egy hullám tetején vagyok” vagy “épp a mélypont felé tartok”. Így nem azonosulnak túlzottan az aktuális hangulattal, hanem látják annak átmeneti, ciklikus természetét. Ez a gondolat rokon a mindfulness (tudatos jelenlét) gyakorlásával is, amely során az érzéseket megfigyeljük, eljönni-menni látjuk, ahelyett hogy maguk alá temetnének.

Összességében a hullám-metafora hidat képez a lelki tapasztalat és a természettudományos szemlélet között: az érzelmek egyszerre írhatók le így is, úgy is. A modern agykutatás és pszichofiziológia szerint az érzelmek dinamikus folyamatok, melyek az idegrendszerben oszcilláló aktivitásokat hoznak létre; míg az ősi bölcsességek és terápiás praktikák nyelvén szólva az érzelmek olyanok, mint az időjárás vagy a tenger – változékonyak, de átvészelhetők, ha tudjuk, hogy a vihar elül, a hullám elvonul.